• A kosarad üres.

Nincsen rózsa tövis nélkül, még ha azokat nem mindig is a virág szárán találjuk. A fair trade ugyan sok tudást igényel, de valójában elenyésző többletkiadást követel.

Mi kerül ezen ennyibe? Tegyük szívünkre a kezünket, ezt már mi is kérdeztük a balatoni lángossütőnél, a termelői piacon, az autószalonban vagy a dizájnvásáron. Azt a kérdést viszont szinte sosem tesszük fel, hogy miként lehet egy-egy termék ilyen olcsó? Ázsiából, vagy Afrikából jött, biztos azért!

Kinek jut eszébe, hogy a szállításért, munkadíjért, az eladóhelyért is fizetni kell, talán az ÁNTSZ-nek is van pár költségesebb elvárása, a NAV igényeiről már nem is beszélve? Persze, valahol ezekkel is tisztában vagyunk, de amikor egy azonosnak tűnő termék jóval olcsóbban is elénk kerül, ezek jelentősége elvész.

A fair trade, magyarán méltányos kereskedelem olyan szempontokra is figyelemmel van, amelyre nekünk nem jutna eszünkbe az étel-, a ruha- vagy az ékszervásárlásnál. Ahhoz, hogy egy termék a fogyasztóhoz, vagyis hozzánk eljusson, számos szereplőn megy keresztül. A kész termék ugyanis a különböző nyersanyagokat termesztő vagy kitermelő embertől, annak eladóján át, a feldolgozón keresztül jut el a kereskedőig. Utóbbiból is van több: forgalmazó, viszonteladó és kiskereskedő. Az idő alatt pedig megannyi szállítmányozó kapcsolódik a rendszerhez akár több kontinensen át.

Hogy egy autó ezernyi darabból tevődik össze, mindannyiunk számára egyértelmű. Hogy a Valentin napi rózsa mennyi kézen megy át, már nem tudjuk. Pedig Kenyából érkezik Nyugat-Európán át repülővel. Nem csak a helyi virágkötő profitál az általunk kiadott pénzből, hanem annak bizonyos része képletesen megy vissza a láncon át Afrikáig. Leveszi a részét tehát a kereskedő, a nagykerárus, a szállítmányozó, és mindannyiukról a magyar állam. Aztán kéri sápját a forgalmazó nyugat-európai cég az ottani adóhivatallal, a repülőgép tulajdonosa, üzemeltetője és személyzete, az érintett repterek tulajdonosai és munkatársai, az üzemanyagot exportáló és importáló országok, cégek. Kenyában pedig a termelőket tömörítő cég és a szállítmányozók, a helyi közművállalatok és földtulajdonosok. És valamikor a végén kifizetik a földművesnek is, hogy olyan rózsát termeszt, amely teljes szépségében túléli az utat február közepén az egyenlítőtől szerettünk vázájáig.

És még most is ezernyi kapcsolódó szolgáltatót hagytunk ki.

A láncban szereplők érdekérvényesítő képessége természetesen nagyban eltér, amiből következik, hogy a végső árból nem a szerint részesülnek, ahogy az ember józan paraszti ésszel gondolná. Rendszerint a sor elején álló, gyakran harmadik világbeli termelő, gyártó kap méltatlanul kevés anyagi kompenzációt. Hogy a fogyasztói láncban az árat alacsonyan lehessen tartani, sokszor a harmadik világbeli termelőt hozzák olyan helyzetbe, hogy a lehető legolcsóbban adja munkaerejét és tudását. A kiszolgáltatottság miatt elfogadott feltételek pedig olyanok, amelyek között mi elképzelni sem tudjuk a munkát. Van olyan ruhagyár, amelynek ázsiai üzemében a 12 órás munkaidő mellett pénzt vontak le sajtóhírek szerint minden ásításért. A bér pedig annyi, amiből csak a szegénység termelhető újra.

Amikor egy adott kategórián belül megvizsgáljuk a kínálatot, nem csak az árra figyelünk, de azt összevetjük a mi érdekeinkkel is. Magyarán az árat összevetjük azzal, amit a termék értékének gondolunk. Legyen a paradicsom jó színű, szára illatos, kemény, és néhányan azt is elvárják, hogy annak előállítása során vegyipari anyagokat ne használjanak. Ha nagyon figyelmesek vagyunk, akkor ragaszkodunk ahhoz is, hogy magyar legyen. Maradjon itt minden bevétel (ami a leírt láncolat miatt sokszor természetesen lehetetlen), és ne szállítsák túl sokat, mert az terheli a környezetet.

A méltányos kereskedelem ezek után kezdődik.

Ott, ahol a vásárlói szempontok közé beemeljük azt, ami nem közvetlenül termel hasznot, hanem amit etikailag érzünk helyesnek. Hogy a kávét kínáló nemzetközi láncban vett drága kávéból ne csak az anyacég vezérének legyen magángépe, de a kávébabot termelő földműves is iskoláztatni tudja a gyerekét. Utóbbi minimális plusz teher. Szó szerint fillérek számítanak, amivel többet költve javíthatunk azok helyzetén, akik kiszolgáltatottságuk miatt nem tudnak kikényszeríteni maguknak jobb körülményeket.

A fair trade egy olyan minősítés, ami azt garantálja, hogy az adott termék minden előállítója tisztességes részt kap annak árából. A jelzés biztosít minket arról, hogy egy közös minimumot garantálni tudjon magának és családjának az összes résztvevő. Ne legyenek gyerekmunkások, 12-14 órás műszakok, hétnapos munkahetek. És a pénzből jusson a családban nevelt utódok tisztes gyerekkorára.

Azt mondják, a hippi generáció az utcán tüntetett és bojkottált, amikor felfedezte távoli emberek kiszolgáltatottságát a globális kereskedelemben. Viszont az utánuk érkezett korosztály inkább fogyasztani szeret, nem akar cirkuszolni, de hajlandó két háztömbbel többet sétálni, és pár eurócenttel többet fizetni, hogy az ecuadori banántermelőnek is legyen szabad hétvégéje. Ez a generáció a pénztárcájával szavaz. Tudja, mivel jár a választása, és nem kímél kis felárat azért, hogy döntése ne csak neki legyen hasznos, de másoknak is méltányos.

További részletekért, konkrét példákért kattints ide: http://tudatosvasarlo.hu/cikk/12-teny-amit-fair-trade-rol-tudnod-kell

Nincsenek hozzászólások

Szólj hozzá